valerie upton - gasoline + orange juice = napalm

Eddig Történt:

Tanácstalanul bámultam az előttem heverő hófehér, ebből adódóan teljesen üres papírlapra. Óvatosan jobbra sandítottam. Majd pedig balra. Mindenki a munkája fölé görnyedve ücsörgött az íróasztala mögött, kintről a gyakorlatozó fiatalok tompa kiáltásai szűrődtek be.
Felsóhajtottam, és tovább meredtem a lapra. Szórakozottan végigsimítottam rajta. Tiszta. Ismét kezembe vettem a tollam és belekezdtem:
Jelentés xy-nak; 2009. 01.20.
Elgondolkodva tekergettem egyik világos tincsemet. Ismét válaszokat próbáltam találni arra a makacs, tolakodó kérdésnek, ami mostanában mind gyakrabban és gyakrabban meglep, felöklel és kirántja a lábam alól, az amúgy sem biztos, ellenben ingoványos, unalomtól és félelemtől bűzölgő talajt.
Mit keresel itt?
Ezt a kedves gondolatot a testvérem szőtte az agyamba, hónapokkal ezelőtt. Igazából évek voltak ezek, de most elnéző vagyok. Mintha napokkal ezelőtti eseményről volna szó, agyam úgy pörgeti le tisztán és hibátlanul a jelenetet. A kínos beszélgetést aminek megrökönyödés, kétely, majd pedig sírás lett a vége.
- Miért?
- Mit miért? – meredtem rá értetlenül egy vaskos könyv mögül.
- Ne játszd az értetlent Mildred.
- Ki az a Mildred?- utáltam ha így szólított. Ilyenkor mindig komoly dologról volt szó.
- Okvetlen kell neked a hülyét játszanod?
- Okvetlen kell idegesíteni a sejtelmes, bevezető nélküli, semmire nem vonatkozó kérdéseiddel? Mit miért? Nem vagyok jó a bújtatott információ cserében, tudod nagyon jól. Nem vagyok te.
Megvető mosoly volt a válasza. Sóhajtottam és behajtottam a könyvet. 321. oldal. Megjegyzem.
- Szóval?
- Szóval elmegyek.
- Mármint…
- Bizony.
Vállat vontam. Sokszor mondta ezt, már amióta bekerültünk a programba, hetente eljátszottuk ezt. Nem bír megmaradni a négy fal között, és nem értettem miért. Én élveztem.
- Jössz, vagy maradsz?
Szótlanul bámultam rá. Mi a helyes válasz?
- Azt hiszem…
- Ne folytasd.
- Aha…
- Tudod.
- Persze, hogy tudom, hétéves korunk óta nem lehet veled normálisan sakkozni, kártyázni, dámázni, és barkobázni, mert állandóan a fejembe mászol, és feltúrsz mindent.
Vállat vont.
- Azért hiányozni fogsz. –jegyezte meg flegmán.
Keserűen elmosolyodtam. Harmatos hazugság.
- Ne várj könnyeket.
- Persze, miért is várnék, aki a Tarzant is végig röhögte! Ne nézz így, az egy szomorú mese.
- De én…
- Te?
Láttam, hogy magyarázatot akar adni, mondani akar valamit, talán elköszönni, búcsút mondani, lelket önteni belém. Valami olyat, amit nem várna el tőle az ember.
- A könnycsatornáimat két éve eladtam egy jótékonysági központnak készpénzért.
Ismét kinyitottam a könyvem. Még mindig nem hittem el, hogy szökni akar. Abszurd. Állandóan ezzel fenyegetőzött, most már egy félárva könnyes szemű medvebocs sem hinné el, annyiszor kiáltott farkast, hiába.
- Hidd el, reggel már nem találkozunk.
Nem válaszoltam. Sóhajtva felállt, és nyomott egy futó csókot a homlokomra. Aztán elment. Bennem pedig virágot bontott a keserűség. Akkor láttam őt utoljára.
De nem úgy az emléke! Az nem vész el, ennyire hamar. Capy véleménye szépen, lassan, gondolatról, gondolatra rágta magát egyre mélyebbre és mélyebbre a szürkeállományom tekervényei közé. Mint egy lassan ható méreg, csak ültem és gondolkodtam, olyan volt, Capy halála után, mintha bezártak volna. Mintha bezártak volna a testedbe, mozdulni akarsz, de csak hangtalanul szenvedsz, mert ólomkarok tartanak fogva, szorítják le a bokád, csuklód, és a szíj nyakörvként feszül a torkod köré, éppen hogy csak levegőt kapj. Pontosan így érezte magát Capy az utolsó napjaiban.
Pontosan ezt érzem én is.
Ezután a beszélgetés után nem sokkal Capy tényleg elment. Két napig élvezte a hajtóvadászat közbeni viszonylagos szabadságát. Már ha szabadság az, amit az űzött vad érez két puskadördülés között.
És tényleg. Mit keresek én itt?
Elgondolkodva bámultam ki az ablakon. Elitnek lenni…nem is olyan felemelő érzés, mint azt vártam.
Lassan leraktam a tollat, és feltápászkodtam. Senki nem vette észre, hogy kiléptem az ajtón. Senki nem szólt, mikor felmentem a szobámba, és egész estig nem is keresett senki. Nem is mentem le vacsorázni. Vártam.
Capy rengeteget tervezgetett a szökése előtt. És mi lett a vége.
Én csak megyek. Ha tervezgetek, ha nem, úgyis ötven százalék esélyt látok rá, hogy elkapjanak. Vagy-vagy. Nem csomagoltam össze, ha akarnék sem vihetnék el semmit. Egy vörös pákosztost ritkán látsz koffert vonszolni maga után.
Kimásztam az ablakpárkányra, és macskává változva átugrottam a legközelebbi fára, majd onnan lecsúszva, elmenekültem.
Napokkal később változtam csak vissza.
Első utam az ESCO-hoz vezetett. Persze miután találtam magamnak ruhát, meg valami reggelit, ami nem tasakos macskakaja, amit az egyik idős néni adott nekem, mikor az öregek otthona körül bujkáltam.
Azóta vagyok szorgos…(?) tagja a szervezetnek. Bár ha lehet kerülöm a nyílt konfrontációt a kilencedik csoportos tagokkal, de csak azért, nehogy lerántsák a leplet a hazugságra épített üvegpalotámról a leplet.