Kaitlyn Thomas

Eddig Történt:

Fehér.

Ismerős zene ütötte meg a fülemet, aminek hatására lassan felébredtem. Egy elégedetlen nyöszörgés közepette emeltem fel a fejem, hogy meglessem, mégis kinek volt pofája így felébreszteni. Shelley ült mellettem a kanapén és kezében a távirányítóval meredt a tévé képernyőjére, miközben halkan dúdolta a Dallas nyitányát. Hamar fel is tűnt neki, hogy őt bámulom, és felém fordította a fejét, miközben tovább dúdolt, majd egy széles vigyor ült ki az arcára.
- Rohandtul nem vicces... - nyögtem ki morcosan - Hajnali kettő van és te most akarsz Dallast nézni? - kérdeztem idegesen. Megdörzsöltem a szemem, majd felültem és még mindig hulla fáradtan néztem hol a tévé képernyőjére, hol Shelley-re. Utáltam, amikor ennyire idegesítő, néha rosszabb volt, mint egy ötéves.
- Délután kettő. - szólalt meg Shelley és olyan fejjel nézett rám, mintha egy komplett idióta lennék.
- Tessék? - kérdeztem vissza. Először nem értettem, mint akart mondani, de amint kicsúszott a számon a kérdés, leesett, miről beszélt. Délután kettő van, értem én, de akkor miért van... Oh. Sötétítő függöny, hát persze.
Egy hirtelen mozdulattal felpattantam és egy pár pillanatra meg is álltam utána, mert a gyors mozdulattól kicsit szédülni kezdtem. Mikor az elmúlt, az ablakhoz sétáltam, hogy széthúzzam a függönyöket. Odakint nem sütött ezerrel a nap, de még így is bántó volt a szememnek a hirtelen világosság, ezért karjaimat automatikusan az arcom elé emeltem.
- Vigyázz, a végén még felgyulladsz. - hallottam meg Shelley hangját. Nagyon jól szórakozhatott rajtam, mert hallatszott a hangján, hogy alig bírja visszafojtani a röhögést. Idegesen megfordultam, ő pedig olyan arcot vágott, mint aki még életében nem érezte ilyen jól magát. Odacaplattam hozzá és kitéptem a kezéből a távit, majd kikapcsoltam a tévét.
- Tűnj el innen, kérlek. - mondtam kimerült hangon, miközben a homlokomat dörzsöltem és leültem. Sosem értettem, miért kell ilyennek lennie. Ha jól tudom, az idősebb testvér kéne az legyen, aki felelősségteljesen és felnőtt módjára viselkedik. De nem, én egy fordított, elb@szott családba születtem. Bevallom, néha én is túlreagálom. Nem egyszer vágták már a fejemhez, hogy úgy panaszkodok, mint egy öregasszony. Hát őszintén sajnálom, de nincs erőm a hülyeséghez.
- Húgi, beszélnem kell veled valamiről. Nagyon fontos. - hirtelen váltott komoly hangnemre, ami általában nem jelentett jót. Felé emeltem a fejem, ő pedig vett egy nagy levegőt és fészkelődött kicsit ültében.
- Mi az? - kérdeztem aggódva. Nem tetszett ez a hirtelen hangulatváltozás. Látszott rajta, hogy nagyon ideges. És fél. Mélyen a szemébe néztem, úgy próbáltam még többet kiolvasni a tekintetéből és látszott, hogy nem csak fél. Nem, itt többről van szó. Egyenesen rettegett.
- Tettem pár dolgot a múltban, amire nem vagyok büszke. - vett egy nagy levegőt és folytatta - Nem szeretném pontosan elmondani mi az, mert lehet, hogy akkor nem értenél meg. De tudnod kell, hogy megpróbáltam jóvá tenni ezt a lépésemet és bizonyos emeberek ezért most üldöznek. Elszántan. Ki tudja, talán éppen most hallgatnak le minket. - megint szünetet tartott és mielőtt megszólalhattam volna, folytatta - Már nincs erőm tovább bújkálni, ezért most eléjük megyek, hagyom, hogy elkapjanak. Te pedig... - itt nem mondta tovább, hanem elővett egy tollat és a kezemért nyúlt. Felé nyújtottam a karom, ő pedig megfogta a kezemet és a tenyeremre firkált valamit. Megnéztem, mit írt oda és egy név (valószínűleg szervezetnév), meg egy cím állt rajta. Shelley felé kaptam a fejem és értetlenül néztem rá.
- Ha odaérsz, rá fogsz jönni, mi a dolgod. Elég okos vagy te ahhoz, húgi. - mondta és egy szomorú mosoly ült ki az arcára. Ezután felállt és elindult a kijárat felé. Én is gyorsan felpattantam, majd utánaeredtem és elkaptam a karját.
- Hova mész?
- El.
- Hol van az az "el"?
- Ott ahonnan nem lehet visszajönni.
- Ugye nem...?
- De. Nincs más választásom.
- Te tényleg hagyni fogod, hogy csak úgy megöljenek?
- Belefáradtam a menekülésbe.
- Ne hagyj itt. Kérlek... - könyörögtem, s elcsuklott a hangom. Shelley szorosan magához ölelt, én pedig sírva fakadtam és úgy szorítottam meg őt. Nem akartam elengedni. Fogalmam sem volt, mibe ártotta magát, de biztos voltam benne, hogy lehet kiutat találni. Éreztem, hogy ki akar bontakozni az ölelésemből, de én egyre erősebben szorítottam őt, mert tényleg nem akartam, hogy elmenjen. De ő látszólag már döntött, mert egy mozdulattal ellökött magától, majd kiviharzott a kijárati ajtón.
Utána akartam rohanni, de meghallottam egy lövést, majd mégegyet. Szinte a földbe gyökerezett a lábam és visszatartott lélegzettel füleltem. A szívverésem felgyorsult és kezdtem teljesen bepánikolni, mert sejtettem, miért történtek a lövések. Kisebb szünet után egy harmadik lövés is elhangzott, majd távolodó lépteket hallottam odakintről.
Egy darabig csak álltam ott és próbáltam felfogni azt, aminek az imént voltam fültanúja. Elképzeltem, amint egy fickó leadja a lövést, a nővérem pedig holtan esik a földre. Nem, nem akartam felfogni. Nem akartam elfogadni, ami történt. Reménykedtem benne, hogy talán csak képzelődtem, ezért kirohantam a házból. De minden reményem eloszlott, amikor megláttam a földön heverő hullát. A hullát, aki egykoron Shelley volt.

Szürke.

Az ágyamon ültem és magam elé meredve idéztem fel a nyolc évvel korábban történt eseményeket. A tizenhét éves lány, akinek egyik pillanatról a másikra kellett felnőnie és megkomolyodnia, mára már teljesen megváltozott. Már egyáltalán nem olyan, mint régen. Hallgattam a nővéremre és a megadott helyhez mentem, amiről időközben kiderült, hogy egy Esco névre hallgató titkos szervezet. Hamar megértettem, hogy mit akart tőlem. Tudomásul vettem és életcélommá vált, hogy bosszút álljak Shelley-n. Klisének hangzik? Talán az is, de szerintem ha valaki olyan helyzetbe kerülne, amilyenben én vagyok, az is bosszút esküdne.