Allen Frenston, a fura srác

Eddig Történt:

- Hahó, Föld hívja Allent. Ébresztő! - a hang csak lassan jut el a tudatomig. Mikor felfogom, ki is beszél hozzám, összerezzenek, és kissé kábán nézek fel a pultról Martinra, aki némileg kérdőn tekint rám, de arcán megbújik egy gúnyos mosoly a szája sarkán.
- Na, mi az? Hosszú volt az éjszaka? - kérdi tőlem egy cinkos kacsintás kíséretében, mire én csak fáradtan elmosolyodva megrázom a fejem.
- Nem, dehogy. Csak tudod, elmerengtem… - próbálom hamar lezárni a témát, mielőtt rákérdezne, mégis micsodán töprengek ennyire, s bár látom az arcán, hogy legszívesebben meg is tenné, de mintha érezne valamit, csak sóhajt egyet, aztán visszatér a söréhez.
- Mostanában gyakran elszállsz. - jegyzi még meg, mielőtt kiüríti az üvegét.
Ezzel a kijelentéssel nem igazán tudok vitába szállni. Mióta eljöttem a szervezettől, jobban mondva elszöktem tőlük, elég sokat agyalok azon, ami történt. Vagyis… inkább azon, amivé váltam. Amibe kerültem. Oly sok éve már, hogy beleestem a Kilencedik Csoport csapdájába, és részt kellett vennem a kiképzéseken. A szüleimet nem láttam többé. Azóta már rég halottnak hisznek. Ráadásul nem is kereshetem őket, azt sem tudom, vajon jól vannak-e. Ha csak a közelükbe mennék, veszélybe kerülhetnek a Csoport miatt. Jóllehet mikor az egyik emberük üldözőbe vett, mázlim volt, így a pasas látni vélte, ahogy épp lezuhanok, és a vízbe csapódom. Így a szervezet nyilván halottnak hisz, de csak idő kérdése, hogy rájöjjenek, élek. A kis felderítőjük nem harapott fűbe, hanem az Egyesült Államokban tengeti napjait, miközben nap, mint nap magával viaskodik, és siratja elveszített életét. Na és Martin? Vele az elszökésem után nem sokkal találkoztam, de nem akkor láttam őt először. Az eltűnésem előtt egy akció a Kilencedik Csoporttal balul sült el, és kitört a harc az épületben köztünk és az ESCO tagjai között. Az én feladatom volt tisztán tartani a kijáratokat, hogy gyorsan el tudjunk tűnni. De a többiek teljesen bevadultak. Egyszerre csak azt hallottam, hogy a fejem felett kitörik az ablak üvege, és egy ESCO tag zuhan ki rajta. Azóta sem tudom, miért tettem azt, amit, de arra kérdésre, miszerint megbántam-e, a válaszom határozott nem. A képességem pont kapóra jött aznap este, ugyanis így meg tudtam menteni az ürgét, nevezetesen Martint. Elájult, de nem esett komolyabb baja, és ez volt igazán a szerencse. Így ugyanis csak annyit kellett tennem, hogy lerakom a földre, és gyorsan eltűnök a közeléből. Meg is lett az eredménye, az osztagvezető kinézett az ablakon, és mikor látta a földön heverő fegyveres alakot, eszébe sem jutott lemenni, megnézni, valóban halott-e. Hiszen ki élne túl egy ilyen zuhanást? Gyorsan el kellett pucolnunk onnan, mert hamarosan azt a parancsot kaptuk, hogy hagyjuk el a területet. Mi pedig így is tettünk. De azt hiszem az volt az este, ami rádöbbentett arra, hogy én nem tartozom a Csoport tagjai közé. Még minket, kémeket is felkészítenek arra, hogy öljünk, ha úgy adódik, de ilyen mértékű embertelenné válásra én már képtelen voltam. A saját szervezeti képzésüket használtam fegyverként. Elszöktem, és nem is néztem vissza. Barátaim nem voltak soha. Semmit sem hagytam hátra, legfeljebb a régi énem. De ezt cseppet sem bánom. Tudtam, a családomhoz, pontosabban a szüleimhez, testvérem ugyanis nincs, tudomásom szerint legalábbis, nem térhettem vissza, ezt tudtam. Nem maradt más, csak a bujkálás. Ide-oda vándoroltam, de nem tudtam elkerülni, hogy a szervezet ne küldjön a nyakamra embereket, akik megpróbáltak likvidálni. Mint mondtam, az egyik ilyen üldözés során sikerült úgy alakítanom mindent, hogy elhitessem a fickóval, aki a nyomomban volt, hogy a vízbe zuhantam. Utána jöttem New York-ba. Nem hittem volna, hogy bármi esélyem van még a normális életre. Olyan voltam itt, mint a kósza lélek, test nélkül, ki keresi a helyét a világban, remélve, hogy egyszer lesz majd egy hely, ahol befogadják. Ez egészen addig ment, amíg be nem jöttem először ebbe a kocsmába. Csak üldögéltem, hangoskodó vendégek tömegében, s fel sem eszméltem, milyen emberek vesznek körbe, egészen addig, míg egyszer felpillantva ismerős arcot láttam meg. Martin. Körbetekintve hamarosan kezdett leesni a tantusz. ESCO-sok. Mind az ESCO tagjai voltak. Lassan ürülni kezdett a helység, és én egyre feszélyezettebb lettem, mivel már csak ketten maradtunk. Bár gond nem volt, szerencsére a társaságból ő még józan volt. Emlékszem, felállt, majd leült mellém a pulthoz, és mindkettőnknek rendelt egy italt, míg én a falon lévő órát bámulva igyekeztem elkerülni a szemkontaktust. De ő csak némán ült, majd megkérdezte:
- Na, mi az, hosszú volt az éjszaka?
A kérdés mosolyt csalt az arcomra, pedig akkor még nem tudtam, hogy a mellettem ülő férfi hamarosan az egyetlen barátommá válik. Ahogy elkezdtünk beszélgetni, rá kellett jönnöm, hogy bár az ESCO embere, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy rossz ember, aminek a Kilencedik Csoport oly előszeretettel állítja be. Nem tudta, hogy tudom, mivel foglalkozik, és én sem mondtam el neki az igazat magamról. Úgy beszélgettünk, mint két teljesen átlagos agglegény férfi, akiket összehozott a közös kocsmázgatás. Elmesélte, hogy katonaként is szolgált, később került máshová, azóta ott dolgozik. Nem akart konkrétumokat mondani, én pedig, tudva, amit tudok, nem kérdezősködtem. Persze idővel elkerülhetetlenné vált, hogy én is mondjak magamról valamit. Azt hazudtam, hogy csak akkor költöztem a városba, ami végülis nem is volt akkora hazugság, és még egyelőre lakást keresek, ezért nem marad semmi szabadidőm. Ő ugyanis már az elejétől fogva rá volt állva arra témára, hogy van-e éppen valakim. Úgy gondolja, csak akkor igazán jó érzés olyasmit tenni, amire büszkék lehetünk, ha azt van is kivel megosztani. Szerinte hiábavaló különlegesnek lennünk, ha nincs senki, aki mellett ez igazán számítana. Akkorra már egész jóban voltunk, és ő teljesen elképedt azon, hogy ilyen magányos farkas személyiség járja az utcákat. Felajánlotta, hogy költözzek hozzá, de tartózkodtam tőle, hogy elfogadjam. Sajna akkor még nem tudtam, hogy a sok jó tulajdonsága mellett Martin rendkívül makacs, és egyáltalán nem ereszt könnyen. Így hát bele kellett mennem, bár azóta is aggódom, hogy ezzel nagy veszélybe sodrom, de elég idő telt el ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla, a régiek számára halott vagyok. Miután beköltöztem, nagyon jó barátok lettünk, én pedig képtelen voltam tovább titkolózni előtte. Miután annyi mindent tett értem, elmondtam neki az igazat magamról. Ahogyan az várható is volt, természetesen rendesen kiakadt, de utána olyasvalami következett, amire cseppet sem számítottam. Arra kért, hogy maradjak. Elmondta, hogy mivel halottnak hisznek, ő pedig az ESCO-nál van, senki sem keres engem, és akkor lehetek biztonságban, ha nem válunk szét. Azóta pedig szégyelli magát azért, hogy kis híján fegyvert ragadt, mikor kitálaltam neki. Onnantól kezdve egyetlen titkunk sem volt egymás előtt. Martin pedig felvette azt az idegesítő szokást, hogy keríteni akar nekem valakit. Lám, itt is vagyunk. Így jutottam hát ide, ahol most vagyok.
Megint felpillantok, és körbenézek. A helység majdnem üres, rajtunk kívül csak egy-két ember gondoskodik arról, hogy az asztalok ne álljanak vendég nélkül. Martin megint rám néz.
- Mondtam már, hogy ne rágódj annyit azon, ami történt! Inkább kezdj végre tiszta lapot. Mondjuk nyithatnád azzal, hogy összeszedsz valakit.
Ez a fajta bölcsesség az, ami őt jellemzi, és ezt nem is bírom megállni vigyor nélkül. Csak most eszmélek fel rá, hogy amolyan testvérszerepet tölt be ő számomra. Lassan leszálltam a székről.
- Gyere, te hős harcos! - bökök fejemmel az ajtó felé, mire felhörpinti maradék italát, majd a fizetést követően távozunk. Az utcán haladva, ahogy sötétedett, egyre jobban előjöttek az éjjeli patkányok, és a rosszarcú alakok, akikben a legkevésbé szokott bízni az ember. Néhány órán belül már valószínűleg részegen fognak balhézni. Hazafelé a lépcsőházban aztán a szívem nagyot dobbant, mikor találkoztunk a felettünk lakó lánnyal. Gyönyörűen nézett ki ma is, bár Martinnak semmit sem szóltam arról, ami vele kapcsolatban zajlott a fejemben, révén, hogy nem is igazán tartottam fontosnak, de egyszerűen mindig, amikor meglátom, megugrik a pulzusom száma, ez pedig most sem maradt el. Mikor elment mellettem, a köszönést követően, még lágy mosollyal nézett rám, én pedig viszonoztam is a mosolyt, ami igen jó teljesítménynek mondható, tekintve, hogy ez a mozzanat száműzte a tudatomból az értelmes gondolatokat. Mikor már csukódott a lakásajtó, a lakótársam vigyorogva intézte hozzám a következő megjegyzését
- El ne kezdj nekem itt nyáladzani!
Halvány mosollyal vontam vállat.
- Egy olyan korcsnak, mint nekem, az ilyen esetekben úgysincs esélye.
Ő szemöldökráncolva felelt.
- Még jó, hogy nem vagy korcs.
Megint elgondolkodva léptem a szobába, ezúttal pedig azon pörögtem, vajon, mihez kezdjek ezután.