Reinhardt Schneider

Eddig Történt:

Lerogytam megfáradtan az edzőtermi öltöző padjára és egy fél liter ásványvizet öntöttem a fejemre. Minden izmom sajgott, pedig sok velem egyszerre érkezett ügynök még mindig könnyedén rótta köreit a különféle erősítő és taposó gépeken, de nekem már határozottan kezdett elég lenni mára. Fintorogva meghúztam az üveget, mindig is utáltam a szénsavas ásványvizet, de jelenleg épp ez volt, más nem, ezt kellett szeretni. Az egyik ügynöknő lépett be utánam, majd könnyedén nekivetette a hátát az egyik szekrénynek, karba font kezekkel bámulva rám:
- Százados, azért nem hittem volna, hogy ennyire gyorsan kifullad - jegyezte meg epésen. Megráztam a fejemet felé egy félmosollyal:
- Mondja csak, őrmester - kezdtem, hirtelen fogalmam nem volt a nevéről, de úgy 3-4 évvel lehetett idősebb, feltehetőleg karrierista tiszthelyettes, így nagyjából egy olyan törzsőrmesteri rangot néztem ki belőle. - Hallott már a privát szféráról, vagy el tudja olvasni a "férfi öltöző" feliratot?
A lány vállat vont:
- Fronton is szolgáltam már, uram - közölte. - Ott ha épp van zuhanyzó, az úgy száz személyes és nincs nemek szerint megkülönböztetve. Ha ez megnyugtatja, már láttam meztelen férfiakat, ráadásul ennyi idő alatt le sem vetkőzhetett - mutatott rá a tényekre.
Felkuncogtam, majd lerángattam a trikómat és lerúgtam a sportcipőket:
- Helyes, akkor emiatt már nem aggódunk - kuncogtam. - Rendben van, válaszolok a kérdésére. Lehúztam pár évet a rohamosztagosoknál, de nem vagyok kommandós. Rohamosztag. Az én dolgom a támogatás. Elsősegély, illetve a technikai vonal. A kommandósok a falmászók meg az ajtón gránátvetővel kopogó srácok.
A nő elvigyorodott:
- Ezek szerint nem értékeli túl saját magát. Ez pozitív százados - biccentett. - Túlságosan sok idióta mászkál itt, akik azt hiszik, mert egy árnyékszervezet tagjai, már jobbak is bármilyen földi halandónál. Érdekes ember maga - nézett a szemembe. - Mióta szolgál nálunk?
- Sajnálom, a szolgálati akták titkosak - rántottam meg a vállamat, majd nekiálltam levadászni még egy ásványvizet. Ki voltam merülve, ráadásul izzadtam, mint egy ló komolyabb vágták után, kellett a folyadék. A hölgy arcizomrándulás nélkül fogadta az elutasító válaszomat, ő maga felelte meg:
- Öt éve szervezték be - jelentette ki. - Nem is lehetett nehéz. Egy régi katonacsalád sarja, aki annyi adósságot halmozott fel, hogy kénytelen sikkasztani az ezredkasszából... Gondolom komoly botrány lett volna, ha kiderül. Kivágják a seregből, akármilyen szép is volt az előmenetele addig, hogy a taknyán csúszik haza az apjához. Nehéz lett volna elmagyarázni a vezérőrnagy úrnak, ugye? - vonta fel a szemöldökét.
Némileg leesett állal perdültem felé és hitetlenkedve ráztam a fejem újfent:
- Na jó, azt hittem titkosak az akták - morogtam. - Honnan a fenéből tudja mindezt?
Felnevetett és a lába mellé dobott hátizsákjából előhalászta a zubbonyát. Belebújt az én tekintetem meg megakadt a váll-lapján. Ezredesi sas??! Felpattantam, összecsaptam a bokámat és tisztelegtem:
- Asszonyom! Schneider százados, szolgálatra jelentkezik! - mennydörögtem, a szememet előírás szerint a szemöldöke fölé emelve három centivel. Még mindig vigyorogva viszonozta lazán a szalutálást:
- Pihenj százados - legyintett. - Williams ezredes, örülök a találkozásnak, noha némileg másra számítottam. Kaparja össze magát, zuhany is belefér, aztán csatlakozzon hozzám. Meghívom egy kávéra és beszélgetünk. Most. Lelépni!
- Asszonyom, igen, asszonyom! - válaszoltam katonásan. Ő kiment, én meg sebesen lezuhanyoztam és magamra szedtem az uniformist, természetesen odafigyelve az összes létező apróságra. Nagyjából tíz perc után léptem ki az ajtón, addigra már ő is egyenruhában várt rám. Hitetlenkedve meredtem a mellére, a kb negyven különféle kitüntetés között ott virított a Kongresszusi Becsületrend is. Az amerikaiak ugyan szinte mindenért plecsnit adnak, de ez... ezt nem akárki mellére szúrják fel. Williams mosolygott, mint akinek arcára fagyott a gesztus:
- Félve bár, de megkérdezem, mi tetszik ennyire százados? - érdeklődött. Habozás nélkül feleltem:
- Elég sok minden asszonyom, de most leginkább az, hogy eddig azt hittem, legfeljebb Patton tábornok rendelkezett ilyen bármikor felpakolható kitüntetés készlettel - válaszoltam csendesen.
- Mint mondtam: megjártam már a harcmezőt - zárta le a kérdést. - Menjünk a kantinba.
A harcmezőt, mi? Azokból ítélve konkrétan inkább a földi pokol legmélyebb bugyrait... Nem tettem szóvá, inkább felzárkóztam a főtiszt mellé. Nem nagyon lehet még negyven sem, vagyis többször is felkerült az 5%-os listára. Kőkemény katona lehet, ha ilyen fiatalon megkapta az ezredesi sast. Belépve a kantinba egy szakaszvezető pattant fel, mintha rugóra járna és elkiáltotta magát:
- Elöljáró!
Vagy húsz pár boka csattant, ahogy felugráltak és tisztelegtek az Escos osztagosai. Williams könnyedén, lazán szalutált, majd intett:
- Pihenj, folytassák, mintha itt sem lennénk - engedte fel a protokoll sorompóit. Na persze mindenki csak erre várt, a kantin általában amúgy is szent hely, ahol a tiszteknek illik nem megkövetelni az ilyesmit. Leültünk egy asztalhoz és hamarosan már a gőzölgő kávénkat fogyasztottuk mindketten. Érdeklődve néztem a tisztre, aki előszedte aktatáskájából a kartotékomat s azt böngészve szólalt meg:
- Nem vagyok sem kishitű, sem beképzelt ember, reálisan tudom kijelenteni, százados, hogy bár nem vagyok már csitri, de kifejezetten jó alakom és szép arcom van - kezdte szinte érzelemmentesen. - Amíg csak őrmesternek hitt, mégsem próbálkozott nálam semmivel, pedig a híre szerint nagy nőcsábász. Miért?
Igencsak meglepő volt a közvetlensége, de határozottan válaszoltam:
- Nem tagadom, elég sok nő van az életemben általában, de szigorúan nem kezdek semmilyen kapcsolatba kollégával. Futóba sem - tártam szét a karjaim, majd egy félmosolyt megengedve tettem hozzá: - még ha olykor ezt nehéz is megállni. De a szabályoknak van értelmük ez esetben, így betartom.
- A szabályoknak - visszhangozta. - Pedig szinte már lázadó, a hírneve szerint, de ha van értelme egy szabálynak szerinte is, akkor betartja - mormolta az orra alatt. - Érdekes. Meséljen a családjáról.
- Mit mondhatnék? - vontam fel a szemöldökömet. - Minden benne van az aktámban - intettem felé, de egy mozdulattal utasított, hogy azért beszéljek. - A családomban hagyománya van a katonai szolgálatnak. Ha jól tudom megközelítőleg háromszáz évre visszamenőleg. Mivel nemesek sosem voltunk, így az ősi felmenőim általában a porosz hadsereg tiszthelyettesei voltak, de a dédapám már az első világháború idején főtisztként szolgált, a második világháború idején tábornok volt, a nagyapám meg fiatal tiszt, később, az NSZK-ban tábornok ő is, ahogy az édesapám is. Ez szinte hagyomány nálunk - mosolyogtam.
- A második világháborúban - nézett rám merengve. - Más szavakkal: náci vezető volt, ugye?
- Nem - feleltem azonnal és határozottan, de ma már minden különösebb él nélkül. - Hazafi volt, de sosem lépett be a pártba. Követte Hitlert, a nép által demokratikusan megválasztott vezért és küzdött a hazájáért. Nem volt háborús bűnös.
- Meri mondani a nagyapjáról, hogy nem csinált semmi jogszerűtlent és mindig betartotta a nemzetközi egyezményeket? - vonta fel a szemöldökét kíváncsian.
- Természetesen nem - kuncogtam. - Olyan katona a világon nincs, aki egy háborúból makulátlan zubbonnyal kerül ki. Lőttek agyon magukat megadó katonákat, rekviráltak erőszakkal, de ez elkerülhetetlen. Semmivel sem bűnösebbek mint a szövetséges katonák, én így fogalmaznék.
- Józan az értékrendje e téren is - bólintott nyugodtan. - Megvolt a hátszele a sereghez. Mégis hogy sikerült kis híján lehúznia a karrierjét a slozin? - nézett a szemembe komolyan. Megráztam a fejemet:
- Baromság - morogtam. - Na jó, legalábbis az egyik fele az. A szerencsejátékot nem tagadom, összegyűlt némi tartozásom és nem volt más esélyem időre kifizetni, csak ha hirtelen szerzek sok pénzt. Megtettem, lebuktam. Kötelező teszteken felfedeztek a véremben némi marihuánát - összegeztem.
- Némi? - ingatta kétkedve a fejét. - Maga kőkeményen rabja a szernek, megbízható források szerint alkoholista és játékfüggő is százados.
- És? Befolyásolta ez valaha is a feladataim? Kifogástalanul oldottam meg mindent - feleltem egyenesen.
- Ez nem válasz. Arra sem, hogy miért ugrott fejest ebbe - reagált az ezredes. Meleg, barna szemei nem engedték el a tekintetem. Utálkozva legyintettem:
- Megjártam pár igazán szar helyet én is, asszonyom, ha annyi plecsnim nincs is mint magának. Öltem gyerekkatonákat Afrikában, küzdöttem a tálib lázadó gerillákkal az afgán hegyekben. Kellett valami, ami... - megrándult az ajkam, - ami elég könnyű alvást hoz. Olyat, amiben nem álmodom.
- Drog? Ez lenne a válasza?
- Ha van. Ha nincs, akkor pia - rántottam meg a vállaim.
- Csodálom, hogy sohasem roppant össze - nézett rám kétkedve.
- Dehogy - kuncogtam. - A terep az más. Ott felelősséget vállalok, mint tiszt az akcióért és az embereimért, sosem mennék kábult fejjel frontvonalba. Amikor pörögnek az események, akkor nem kell kábszer, semmiféle. Ha vége... akkor viszont nehezen bírtam narkó nélkül.
- Mikor nyúlt utoljára anyaghoz? - érdeklődött élesen.
- Leszoktam pár éve - hazudtam szemrebbenés nélkül.
- Ne szórakozzon velem százados! - csattant fel. - Ha nagyon akarja megvasalva bevágatom a fogdára, vért vetetek és utána legfeljebb bakancssurolóként maradhat uniformisban! Kérdeztem valamit - nézett a szemembe kérlelhetetlenül. Nem tudtam mit tenni, ez a nő egyszerűen a vesémbe lát. Vagy csak nagyon jól ismeri az embereket...
- Öt napja - morogtam.
- Mennyire hiányzik? - kérdezte, de olyan hangon, mintha az előbbi felcsattanása meg sem történt volna.
- Veszettül - sóhajtottam fel.
- Ha terepre menne, meddig bírná nélküle?
- Amíg csak bevetésen vagyok - vigyorogtam.
- És azon kívül?
- Még egy-két napig...
Elrakta a kartotékot és elővett egy másikat, amit maga elé rakott, de egyelőre nem nyitotta fel. Megitta a kávéját, aztán kényelmesen rágyújtott egy szál cigarettára. Na igen, a tiszti ranggal járnak bizonyos privilégiumok, amíg nem jön be egy tábornok, aminek az esélye nulla környéki, addig senki sem fog neki szólni, hogy a kantin nem dohányzó... Keményen, egyenesen közölte:
- Százados, ez a rengeteg szarság pár éven belül haza fogja vágni magát, tisztában van ezzel? - bólintottam. - Nagyszerű. Én nem vagyok az anyja, ez meg itt nem a Bundeswehr. Minket nem érdekel, hogy a szabad idejében mivel mérgezi magát, de tiszta legyen, mikor nekünk kell. Mint például most. Leteszteltem, nem tagadom. De alkalmas az akcióra. Ebben megtalálja a részleteket - tolta elém a mappát, majd felállt az asztaltól, de mielőtt távozott volna még lenézett rám: - Hangsúlyozom, ez nem volt hivatalos kivizsgálás. Ne akadjon okot rá, hogy olyat is tartsak magának. Mellesleg... vannak pszichiátereink. Keressen fel egyet.
- Parancs, asszonyom! - recsegtem.
- Frászt. Csak tanács - sóhajtott. - Amit úgysem fogad meg. Na olvassa át az anyagot. Sok szerencsét!
Szalutáltam, majd miután távozott egy újabb kávé mellett nekiláttam átolvasni, már megint miféle rémálmot talált ki nekem a csillagos-sráfos nagyfőnökség...