Snake Eyes

Eddig Történt:

Az Amerika Egyesült Államokban születtem, és ott is éltem négy éves koromig, de ezután a szüleim úgy döntöttek, hogy Japán jobb lesz az életünk színvonalának megváltoztatásához. Már nagyon fiatalon elkezdtek engem tanítani a ninja harcművészetekre, így a gyerekkorom...hogy is mondjam...nem ért semmit. Tíz éves voltam, amikor apám jobbnak látta elhagyni a családunkat, vagyis anyámat és engem. Szó nélkül lelépett, ott hagyott minket egy jó nagy adag pénzzel. Mint a kutyákat.
Nos, a történetem itt kezd el eseménydúsabbá válni.
Miután apám eltűnt, elment, rá egy hónapra beállított hozzánk két ismeretlen ember. Nem voltak bizalomgerjesztőek. Anyámmal akartak beszélni, én fel lettem küldve a szobámba. Természetesen a beszélgetést jól hallottam, a falaink nem voltak túl vastagok. Tíz évesen nem nagyon értettem, hogy miről is tárgyalnak. Témaként volt apám, anyám, egy..szervezet aminek nem mondták ki a nevét, és én. Azt hittem ez valami reklámfogás, rá akarják venni anyámat, hogy menjel el anyám szerepelni egy reklámfilben, ilyesmikre tippeltem.
Hát mit ne mondjak jó nagy idióta voltam.
Reklámfilm, ne persze.
Inkább horrorfilm.
Ezek után a két ismeretlen távozott, és mivel még kora délután körül járt az idő, én elmentem szokásosan edzésre. Iskolában aznap nem voltam, szerencsére. Minden alkalmat megragadtam, hogy lógjak, betegséget is színleltem ha kellett.
Még bő nyolc évig nem is láttam a fura alakokat, idő közben visszaköltöztünk az Államokba, mielőtt betöltöttem volna a tizennyolcadik életévemet.
Hátrahagytam azt amit a legjobban szerettem. A harcművészetet. Már akkor jó voltam, de az az elvem, hogy mindig van hova fejlődni, és sosem szabad elbíznunk magunkat, hogy hú de tökéletesek vagyunk. Ez egy nagy hiba. Végzetes hiba is lehet akár.
Na a történetettől ne térjünk el.
Igen, visszaköltöztünk. Anyám a sok stressznek és bizonytalanság következtében, hogy mi lesz velünk, beteg lett. Olyannyira, hogy már alig tudott magáról gondoskodni.
Ó, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy kaptam egy kardot a Mesteremtől, mielőtt eljöttünk volna Japánból. Egy szamuráj kardot.
Visszaugorva a meséléshez. Anyám betegsége..idegileg engem is meggyöngített. Nem jártam el bulizni, igaz nem is voltak barátaim. A napjaim az ő ápolásával teltek. A pénzünknek köszönhetően én nekem lett építve egy saját kis terem, ahol kedvemre gyakorolhattam tovább és fejleszthettem tovább a meglévő tudásomat.
Az a nap is így indult...
Edzettem. Lennt a földszinten. Egyszer csak azt hallom, hogy valami erősen a földre esik.
Tudtam, hogy valami nagy baj történt. Felfutottam a lépcsőn, anyám feküdt a padlón. A füléből ömlött a vér. Rögtön hívtam a mentőket akik ki is értek, bevitték a kórházba. Egy percre sem hagytam magára, ott ültem mellette. Izzadtan, idegesen, rettegve.
Éveknek tűnt, pedig csak fél óra volt az út. Nem bírtam nézni, ahogyan kiemelik az autóból egy hordágyon azt a személyt aki mindig mellettem állt. Egy ideig csak ültem...de a mentőtiszt kitessékelt, és besiettem a kórház ajtaján.
Na ami ott várt az sokkolt.
Megint. Két rohadt ember akik kísértetiesen olyanok voltak mint sok évvel ezelőtt. De ők már öregek lennének, szóval ez a hasonlóság elvileg véletlen.
Próbáltam nyugodt maradni. Nagyon nyugodt. Mindig sikerült hidegvérrel reagálni a szokatlan szituációkhoz, de akkor ott kiborultam. Tizennyolc évesen nekimentem két kiképzett felnőtt férfinak. Hiába értettem már a ninja dolgokhoz, ők ketten voltak, nem volt sok esélyem. Szerencsére sikerült lenyugodnom, a harag helyett az aggodalom töltött el. Mi lehet anyámmal? Egy orvos se jött ki én meg itt ülök két idegesítő, majdnem néma emberrel.
Aha, nem sokáig voltak ám némák. Az egyik a nevemen szólított amire már megint kezdett fel menni bennem a pumpa.
Honnan tudja a nevem? Így kiabáltam rá, de ő csak hidegen felelte, hogy én mondtam meg a nevemet az orvosnak mikor bejöttem.
Ez kínos pillanat volt.
Innentől kezdőtött el az, hogy az életemet két ember teljesen megváltoztatta, tönkretette, helyrehozta. Kinek, hogy tetszik.
Mindent elmondtak.
Nem a szép élet reményében mentünk Japánba. Menekültünk. Legalábbis apám. Minket meg rántott magával. Ő régebben az ESCO nevű szervezetnek dolgozott, de kilépett, és évekig bújkált. Az eltűnése sem azért volt, mert ránk unt.
Elment, mert tudta, hogy itt rátalálnak. Megölték. Okkal. Áruló volt.
De a halála után engem figyeltek, figyelték, hogy mit csinálom..hol..mikor.
Vagyis kémkedtek.
Azt mondták, hogy tehetséges vagyok és gyorsan tanulok. És, hogy mostmár én is a részesévé váltam ennek az egésznek, mert beavattak.
De anyám még mindig ott feküdt a kórteremben. Ezt nem tudtam elfelejteni.
Őket meg nem érdekelte, újból elnémultak és várták a fejleményeket. De nem arra vártak ,hogy anyám meghal-e, hanem arra, hogy mi lesz a válaszom.
De ezt én is, ők is tudták, hogy nincsen választási lehetőségem.
Valamit kezdenem kell magammal. Ők elmondtak mindent, mostmár vége az eddig sem unalmas életemnek.
Sajnos, egy másik életnek nemsokára teljesen vége lett.
Anyám meghalt, agyvérzésben.
Valamiért...mégsem éreztem magamat egyedül. Ott volt az a két ember akik ridegségük ellenére mégis biztonságérzetet adtak.
Persze anyám halála megviselt. Hónapokig nem voltam hajlandó menni bárhova is, csak a temetésére. Arra senki sem jött el, csak én és pár régi japán és amerikai ismerősöm.
Egy korszak lezárult. És most, következik valami új.
A temetés lezárultával nem hazamentem, hanem beültem egy fekete autóba, amiben a két ismerős férfi ült.
Oda vittek ahol új célokat találhatok, amiket meg is leltem.
Kiképeztek, keményen, talán néhol kínzásnak is éreztem, pedig nem volt az.
Egy év múlva már hivatalosan is készülődhettem az első küldetésemre.
Én, két tapasztalt és egy velem egyidőst küldtek el kémkedni, hogy utána kiiktathassunk egy veszélyes embert. Ezért elmentünk Svájcba. Gyönyörű táj, hegyek, de nem nézelődni jöttünk. Feladatunk volt. Egy elhagyatott gyárépület volt a mi kis tájnézős helyszínünk. Természetesen a csapatot az egyik idősebb, tapasztaltabb férfi vezette.
Bejutottunk a gyárba, hogy megakadályozzuk a célszemély találkozását három másikkal, akik világelpusztítósdit akarnak játszani.
Ekkorra már volt egy saját fegyverem, de más még nem.
Örültem, hogy végre kaptam egy esélyt arra, hogy bizonyíthassak.
De a küldetésünk majdnem tragédiával végződött.
A nálam tapasztalatlanabb kém egyedül akart hősködni, és berontott egyenesen a célszemély és az egyik megérkezett társa közé.
Na itt elkezdődött a tűzharc. Mi hárman gyorsan becsatlakozunk, a két embert likvidáltuk, de a másik kettő újonnan érkezett bekapcsolta az önmegsemmisítőt...volt egy percünk a kijutásra. Futottunk mindannyian, vagyis azt hittük, hogy mindannyian.
Itt jött el az első, és utolsó parancsmegtagadásom. Már kinnt voltunk amikor láttam, hogy a bajt okozó fiatal srác nincs köztünk.
A vezető mondta...kétszer is, hogy eszembe ne jusson visszamenni érte.
Én visszamentem. A robbanás után két perccel már a lángok közt ugráltam.
Azt akit kerestem beszorult az egyik fémdarab alá. Próbáltam kihúzni, sikerült is, de közben én egy közeledő robbanás kellős közepén álltam. Ez kisebb volt mint az előző, de elég nagy volt ahhoz, hogy az én egész testemet, főleg arcomat megpörkölje, de a társamről lerepítse a fémoszlopot.
Így egymást mentettük. Ő alig tudott menni, én ordítottam a fájdalomtól, de kijutottunk. Kinnt már nem csak ketten vártak minket.
A bázisra visszatértünk, mindkettőnket elláttak. Ekkor kaptam meg a ruhámat, a maszkomat, és életem legnagyobb leszidását.
Egyben dícsértek, mert megmentettem egy társamat, de büntettek ,mert megtagadtam a parancsot. Ezek után soha többet nem mentem küldetésre nálam fiatalabbal egy jó ideig.
Személyiségileg is megváltoztam. Egyre jobb lettem, de egyre bezárkózottabb is. A ranglétrán feljebb kerültem, ahogy idősödtem és évek múlva már volt olyan, hogy csak nálam újabbakkal mentem küldetésre, és mindet visszavittem sérülések nélkül.
És így, maszkban, álnévvel, ami egyben az igazi nevem is lett..komoran, de Vezérőrnagyként állok előtted, aki már száz százalékig ESCO-tag, és az újabb küldetése, hogy felfedezze a 9. csoport nevű szervezetet, és azt tegye velük...amit a legjobbnak lát.